Olajbányász, aranybányász
2011. 04. 11.
Immár húsz esztendeje annak, hogy 1991. április 11-én a Szolnoki Olajbányász SE fennállása első bajnoki címét szerezte.
Talán kevesen tudják: hajszál híja volt annak, hogy a klub megmaradt 1989-ben, és nem tűnt el a süllyesztőben, mint később a Csepel, a Videoton vagy az Oroszlány együttese. Abban az időben az a hír, járta, ha a piros-feketék nem tudják kiharcolni a feljutást, a klubot szponzoráló olajos vállalat megvonja a támogatást. Szerencsére a Szalay Ferenc által irányított csapat az utolsó fordulóban nyert Kecskeméten, és ezzel kiharcolta az A csoportba jutást, ahol azóta is meghatározónak számít.
Tegyük hozzá, hogy az újonc Olajbányásznak meglehetősen nyögvenyelősre sikerült az első éve a felsőházban. A gárda ugyanis három vereséggel rajtolt, a negyedik fordulóban viszont győztek Sopronban, a klubvezetés azonban úgy döntött, hogy megerősíti a szakmai munkát, és Szalay Ferenc mellé Rezák Lászlót szerződtették, aki ezt megelőzően hosszú évekig Kecskeméten irányította a munkát.
- Tulajdonképpen én csak másodállásban irányítottam a kecskeméti csapatot - kezdte Rezák László. - Civilben az ottani kertészeti főiskolán, mint testnevelő tanár dolgoztam. Nem sok időm volt gondolkozni a szolnoki klub ajánlatán, a lényeg az, hogy igent mondtam. A dátumot nem felejtem el, míg élek: 1989. október 14-én, a Körmend elleni mérkőzésen ültem először az Olaj kispadján. Nem volt könnyű dolgom, mert egy amatőr csapattól érkeztem a szolnoki klubhoz, ahol már profizmus uralkodott abban az időben. Nehéz évad volt, az biztos, ötvenszázalékosan szerepeltünk, nem mindegyik játékos fejében volt rend. Közben két meccsre a csarnokot is betiltották, voltak gondjaink.
A csapat tulajdonképpen kiesett az első osztályból, ám az előző évben ezüstérmes oroszlányi klub visszalépett a küzdelmektől, így a két kieső, az Olajbányász és a Sopron play-off meccset vívhatott egymással a bennmaradásért.
- Hát nem volt semmi! - folytatta Rezák mester. - Egy pokolian izgalmas meccsen, kétszeri hosszabbítás után két ponttal nyertünk Sopronban. A szolnoki visszavágót már simán hoztuk, és bebiztosítottuk helyünket a felsőházban.
A 90-91-es évadot megelőzve a klubvezetés több játékostól is elköszönt, a csapat magja azonban maradt, többek között akkor érkezett Szolnokra a legendás Andrej Tyubin.
- Nálam mindig fontos volt a pedagógia, mindenkivel leültem beszélgetni, igyekeztem kialakítani egy jó szellemű csapatot. Voltak nagy egyéniségeink, de mindenki beállt a sorba, egyet akartak a fiúk, a legjobbnak lenni a mezőnyben. A jó csapat mellett persze kellett a szerencse is, anélkül elmaradnak a sikerek. Nyolcéves szolnoki pályafutásom legcsodálatosabb időszaka volt. Az, ahogy a Zalaegerszegen megnyert bajnoki döntőt követően, április 12-én hajnali fél háromkor a Kossuth téren a szurkolók fogadtak bennünket, majd rá három napra a sportcsarnokban, mikor megkaptuk az aranyérmet, felejthetetlen volt - fejezte be a szakember.
Ezt követően 1997-ig dolgozott Rezák László az Olajnál, közben bajnoki döntőben és kupafinálékban szerepeltek, de a szerencse már elkerülte a csapatot. "Csak" ezüst- és bronzérmeket szereztek, talán ezért is csillog különösen szépen a húsz éve megszerzett aranyérem.