Üdvözöl a pokol, PVSK!
2008. 05. 08.
Fergeteges szurkolói ostrom közepette rombolta le kedden a bevehetetlennek hitt pécsi várat a piros-fekete sereg. A tudósításból kiderült, hogy mi zajlott a pályán, a hangulatjelentés azonban váratott magára. Idáig. Amikor a lelátó is életre kel!
Az egyszeri újságíró ritkán teheti meg, hogy kedvenc csapatának meccseit szurkolóként az ultrákkal együtt ugrálja, üvöltse, drukkolja végig. Idegenben még inkább muszáj dolgoznia. Pécsen viszont nem érdekelt más, csak az Olajka! A pesti kerülő miatt kicsit hamarabb kellett indulnunk, de ha ezt egy másik szurkoló kedvéért tesszük, akkor megbocsájtható a vargabetű. Pécsen már konvojban vonultak a szolnoki kocsik és kisbuszok, a főutcát betöltötte a fülsiketítő "Hajrá Olaj!"-ozás, ott és akkor mindenki az autókból kilógó, tűzről pattant kaszkadőröket figyelte, akik piros-feketébe öltöztették a helyi sztrádát.
Több mint százan mentünk a keddi időpont ellenére is, apukák és anyukák a kosárlázzal "megfertőzött" gyerekekkel, öregek és fiatalok, mindenki, aki bevállalta az utat - Ez egy életforma ("on the road", ahogy az amerikaiak mondják, ha idegenben játszik a csapatuk), 10 év múlva felpakoljuk a családot, be a gépbe és irány az autópálya - mondja a cimborám. Azt már csak mosolyogva teszem hozzá, hogy az asszony vezet majd... A Lauber Dezső Sportcsarnok bejáratához közelítünk, egy helyi biztonsági őr hitetlenkedve néz rám, miközben felmutatom a sajtóigazolványomat: - Ahol már a helyi média is piros-fekete, ott tényleg nincs minden rendben - fűz kommentárt az antrémhoz. Vigyorgok, majd csatlakozom a bent hömpölygő piros-fekete folyamhoz.
A feldobás után jönnek a jól ismert rigmusok és Olaj-nóták, minden vendégpontot őrjöngés kísér és természetesen minden Szolnok elleni bírói ítéletet - még, ha olykor jogos is - személyes sértésként fogad a táborunk. Cicáék közben ellenállhatatlanul kosárlabdáznak, körülöttem ragyogó szempárok, ökölbe szorított kezek és lobogó zászlók jelzik, hogy mindenki hisz a sikerben, azért jöttek, mert a szombati csoda nem volt elég, éhesek egy újabb bravúrra, egy újabb hősökhöz méltó tettre. A vendéglátók próbálkoznak, igyekeznek hazai pályához illő milliőt teremteni a csarnokban, de ez a "maroknyi" piros-fekete tábor legalább olyan extrát nyújt a lelátón, mint az értük is gürcölő Pór-legénység a parketten. Ahogyan az már korábban több helyen is megjelent az írott sajtóban: Szolnokon vallás a kosárlabda, nincs is ezen mit magyarázni, elég annyi hozzá, hogy a szombati heroikus, tiszaligeti győzelem után még egy kisnyugdíjasokból álló csoport is rákérdezett a meccs végeredményére.
A keddi sikert - ahogy a hét végit is - megint sokáig fogjuk emlegetni, a negyedik negyedbeli triplaesőt követően elindult az Olaj-expressz, fel is szállt rá mindenki, akinek a szíve piros-feketén dobogott. A "vonatozás" után összekapaszkodva ugrált a tribün a néma pécsi tekintetek kereszttüzében, a szpíker addig is hiába próbált túlkiabálni bennünket, aztán pedig végképp nem sikerült. A táncshow alatt dörgő hangszórók is vajmi keveset segítettek. Hét végén ránk számoltak, mégis felálltunk, most viszont olyan jobbegyenest toltunk a pécsi csapat szeme alá, amitől remélhetőleg még pénteken is csillagokat látnak. Csillagokat a parketten és csillagokat a lelátón.
Azt ugye nem kell mondanom, hogy mindenki a Tiszaligetbe? Az is, aki múlt szombaton kényelmesebbnek érezte a foteljét és az otthon mikrózott popcornt, mert a továbbjutáshoz MINDENKIRE szükség van! Jobban, mint bármikor!