Ken Tutt: az új kedvenc Texasból
2009. 03. 09.
Az amerikai kosaras ízig-vérig profi, vezérletével az Olaj KK egy félévnyi lejtmenet után újra visszahozta a kosárlázat Szolnokra.
Amikor 2008 nyarán Thomas Kelley és Vernard Hollins eligazolása biztossá vált, a szurkolók szívének egy darabkáját magukkal vitték Nantes-ba és Pécsre. A helyükre hozott légiósok téli távozásakor viszont örömtüzek gyúltak, januárban pedig megérkezett az újabb garnitúra: három fiatal játékos, akik kifordították a bajnokságot a sarkából. Először a csapat elsőszámú pontgyárosával, Ken Tutt-tal beszélgettünk.
A huszonnegyedik életévét taposó kosarast hétfőn reggel sikerült utolérni, annak ellenére, hogy ilyen korai időpontban az amerikai légiósok többsége még nincs hadra fogható állapotban. Ken Tutt azonban nem ilyen, legalábbis a beszélgetés egészét tekintve nem tűnt úgy, mintha túlságosan morcos lenne, sőt, a kérdések többségére készségesen válaszolt.
- Jó reggelt, Ádám! - már a köszöntés láttán kikerekedik a szemem, aztán kiderül, hogy a múltkori találkozásunk nem múlt el nyomtalanul. - Igaz, hogy akkor Ronnie (Ronnie Ross, a Szolnoki Olaj KK amerikai irányítója) vitte a szót, de azért én is ott voltam - folytatja, én pedig elmosolyodok.
- Hogy-hogy már reggel kilenckor ébren, Kenny?
- Nem Kenny, csak Ken. A becenevem KT. Egyébként pedig akad néhány elintéznivalóm.
Magamnak csendben elkönyvelek egy fekete pontot, ezek szerint nem szereti ahogy becézi a szolnoki publikum? A következő kérdésem még mindig inkább személyes, nem akarok rögtön a kosárlabdáról beszélni, Ken viszont arról nem, hogy mekkora ünneplést csaptak a szombati Albacomp-verést követően. Közben a szombat éjszakát a városban töltő kollégámtól kapok egy fülest, hogy a két amerikai fiú és Ooze (Ousmane Barro, a Szolnoki Olaj KK szenegáli centere) még a Szapáry út egyik legnépszerűbb sörözőjében is alig tudott szabadulni a szurkolók gyűrűjéből.
- Buliztunk egy keveset, de még nem ünnepeltünk. Arra ráérünk, két meccset még meg kell nyernünk a Magyar Kupában!
- Jó ezt hallani.
- Nem azért mondom, mert ezt akarod hallani, egyszerűen ilyen a hozzáállásunk - válaszol.
- Hogy tetszik egyébként a városunk?
- Kicsi. A szülővárosomban, ami egészen aprónak számít Amerikában, több mint 200 ezer ember lakik. Itt a harmada, de azért vannak szép helyek, a Tisza-part például gyönyörű. Csak kisütne végre a nap is! - teszi hozzá vigyorogva.
- És a szurkolókhoz mit szólsz? Tudom, hogy nem lehet egy-egy tengerentúli főiskolai atmoszférához hasonlítani, de azért azt tudnod kell, hogy ők a legütősebbek Magyarországon.
- Leírhatatlan a közeg a hazai meccseken, de ami igazán megnyerő, az az, hogy bárhova is megyünk, ők jönnek utánunk és ha ötvenen, ha százan vannak, akkor is a Tiszaligetben érezzük magunkat. Miattuk tudunk mérkőzéseket nyerni.
Ha én adnám a szájába a szavakat, akkor sem tudnám jobban kifejezni a drukkereink iránti szimpátiáját, de szerencsére nem nekem kell. A "bemelegítés" után aztán átváltok a komolyabb, szakmáját érintő kérdésekre:
- A pályán küzdesz, dobálsz, osztogatsz, meglátásod szerint a játékod melyik elemében vagy a legjobb, és melyikben van még hová fejlődnöd?
- Próbálok komplett kosarassá válni, ami nagy előny számomra, hogy jó a kezem, de nem csak a dobásaimra hagyatkozom, ha kell akkor megbontom az ellenfél védelmét, így nehezebb ellenem védekezni. Hogy mi a gyengém? Egyértelműen a védekezés.
- Akkor azt hiszem, jó helyre jöttél, hiszen Pór Péter személyében van egy igazán defenzív mentalitású edződ - jön tőlem a replika.
- Így van, szeretek is a keze alatt dolgozni, hiszen mindketten tudjuk, hogy bajnokságot csak a kőkemény védekezéssel lehet nyerni.
Gondolom magamban, ezt jónak mondod, két éve is ez volt a sikerünk záloga. Most is ez lehet, de most jóval inkább csapatszinten. No, de ne szaladjunk ennyire előre, addig még hosszú az út. A következő kérdés egyenes, de itt, először a beszélgetés folyamán elakad a válasz.
- Hogy érzed, Ken, itt Magyarországon egy nemsokára huszonöt éves játékosnak van elég táptalaja a fejlődéshez? Feljebb tudod tornázni magad egy következő szintre.
- Ez még a jövő zenéje. Szeretek nálatok kosarazni, de erre a kérdésre majd térjünk vissza, ha vége a bajnokságnak.
- Látsz esélyt rá, hogy esetleg hosszabb ideig itt folytasd a karriered?
- Talán. Te is tudod, hogy ez sok mindentől függ.
Érzem, hogy ez két, eléggé kényelmetlen kérdés, így gyorsan más vizekre evezek, egy kicsit kíváncsiskodok arról, hogy otthon az egyetemi bajnokságban játszott-e esetleg jelenlegi NBA sztárokkal, vagy éppen követi-e a Dallas rájátszásért folyó kínlódását.
- Az Oral Robertsen nem játszottak akkora játékosok, az egy relatíve kisebb főiskola volt, szerényebb eredményekkel. A Maverickset pedig nem szeretem, hiába élek Dallasban. Az én kedvencem a Los Angeles Lakers és természetesen Kobe Bryant.
- Szerinted mi a legfőbb különbség a tengerentúli és a honi kosárlabda között?
- A játékosok. Nem a tehetségük, sokkal inkább az adottságaik. Otthon akkora játékosok szaladgálnak kettes-hármas poszton, mint Jurkunas és olyan atletikusak, amilyenek nálatok talán nincsenek is. Viszont az itteniek ésszel játsszák a kosárlabdát és ez nekem nagyon imponál.
- Nyugodt vagy a pályán. Ez az életben is így van, vagy egyszerűen csak megtanultad az évek során?
- Ilyen a személyiségem. Ha higgadt maradok a kiélezett szituációkban, akkor sokkal jobban tudok koncentrálni is.
A beszélgetés már egy órája folyik, szerencsére az amerikai fiú tényleg türelmes, látom rajta, hogy lassan véget vetne az interjúnak, mégsem szól, megvárja az utolsó rohamot, azt a néhány kérdést, ami a tarsolyomban maradt.
- Ettél már magyar ételt? Vagy csak gyorséttermekbe jártok a többiekkel?
- Ha ettem is, nem tudom róla, hogy az volt, viszont amit eddig elém tettek azzal nem volt gondom. A gyorséttermek nem jók állandóan, de szerencsére vannak a környezetemben, akik tudnak főzni - én nem igazán -, úgyhogy nem panaszkodom.
- Van barátnőd odahaza?
- Nincsen.
- Azt remélem tudod, hogy valószínűleg sok drukkerlány szíve megdobbant most emiatt - válaszolok kajánul.
- Igen? De ugye tudnak angolul? - kérdez vissza nevetve Ken.
- Megmutassam nekik a Ken Tutt "bobblehead" (Amerikában a játékosokról készült nagyfejű, bólogatós figuráknak hagyománya van) videót, ami még főiskolás korodból került fel a youtube-ra? Vicces lett.
- Azt nem is én csináltam. Forgassunk egyet Szolnokon is?
Erre már nem válaszolok, inkább tovább érdeklődöm, most éppen a kezdőcsapat egyetlen magyarja, Váradi Kornél felől.
- Kornél? Nagyon jó játékos, látod éppen arról beszéltem, hogy Amerikában ilyenek a hátvédek. Kornél is nagy a posztjához képest, de a keze halálos, nem hiába becézed Icemannek. Ha más csapatban lenne, akkor biztos, hogy kétszer ennyit is dobhatna, de nagyon jól illik ebbe a gárdába.
- Azt tudtad, hogy a jövő magyar válogatottjának egyik alappillére lehet?
- Sejtettem, hogy ezt mondod majd. Tényleg vérprofi és nagyon jó csapattárs. Nála jobban kevesen értik ezt a játékot.
Jerome Coleman, Dusan Jelics, Donald Wilson, Jamal Basit, Ronnie Taylor. A szurkolók erre a névsorra már nem szívesen emlékeznek vissza, pedig nem régen történt, hogy egy tiszaligetnyi ember fütyülte ki őket (vagyis egy részüket) a körcsarnokban.
Muszáj megkérdeznem Kent arról is, hogy mitől kapott gellert a csapat, hogy lehet, hogy három ember ennyire felkavarja az állóvizet Szolnokon.
- El kell mondanod, hogy mi a titka ennek a hirtelen jött sikeres szereplésnek.
- Ember, erre egyszerű a válasz: egyikünk sem szeret veszíteni. Nagyon keményen dolgozunk, hogy helyrehozzuk az elődeink hibáját, és ahogy látod eddig nem vallottunk szégyent, hidd el, eztán sem szeretnénk: mi nyertes típusok vagyunk.
Ez zene füleimnek, aki Szolnokon kosarazik, az nem is engedheti meg magának, hogy más mentalitásban lépjen pályára. Mielőtt megszólalnék, ő kérdez:
- Üzenhetek valamit a szurkolóinknak általad?
- Természetesen.
- Minden egyes Olaj-drukkernek köszönöm a támogatást, azt, hogy mellettünk álltok! Rengeteget segít, nélkületek nem tartanánk ott, ahol most tartunk. Ha ezt a szeretetet kapjuk tőletek továbbra is, akkor ígérem mindent megteszünk azért, hogy 2009-ben újra bajnoki címet ünnepelhessen Szolnok városa!
Hát kell ennél jobb végszó?
Névjegy
Név: Ken Tutt
Születési hely: Garland, Texas
Születési idő: 1984. október 3.
Testvérei: Teon (14) és Chris (23)
Magassága: 185 cm
Súlya: 90 kg
Középiskola: South Garland
Főiskola: Oral Roberts
Korábbi klubjai: Nantes, Maccabi Rihon