Az én rovatom...

Aki nem ismeri a múltját, nem igazodik el a jelenben, és nem tudja a jövőjét sem építeni. Nem új keletű, és többször felhangzott már a trágár szolnoki szavalókórus Stojan Ivkovic személyét illetően. A trágárságot minden formában elfogadhatatlannak tartom, nem csak a kosárlabdapálya környékén. A fenn nevezett sportember nem szorul a védelmemre, mert nincs szüksége rá. Ebben a pár sorban csak a tényekre szorítkozom, és azokat kívánom közre adni:

Stojan Ivkovic 1992 nyarán érkezett Szolnokra, a vajdasági Szabadka csapatától, az Olajbányász vezetőinek hívására. Hat bajnoki szezonon keresztül játszott a piros-feketék színeiben. Ez idő alatt csapatunk mindannyiszor résztvevője volt a rájátszásnak. Két alkalommal a magyar bajnokságban bronzérmes volt, két alkalommal a második helyen végzett. A Magyar Kupában három alkalommal szerezte meg a második helyet. Amikor nálunk játszott, csapatunk legeredményesebb játékosa volt. Igaz, volt rá példa, hogy eligazolt, majd visszajött, de amikor itt játszott, mindig az Olaj sikeréért küzdött.

A kosárlabda első vonalában a játékosok profik, ebből élnek és tiszteletben kell tartani döntéseiket, hogy hová szerződnek. Még ha az az adott időpontban rosszul is esik nekünk, szurkolóknak, de amit a kluboknál már letettek az "asztalra", azok tények és azokat nem lehet elvitatni.

Biztos vagyok benne, hogy az Olajszurkolók nagy többsége is ugyanígy vélekedik.